Kékszakállú

Bartók nem ad áriát, amely mögé elbújhatnék — csak hét zárt ajtót, egy asszonyt, aki egyre kérdez, és egy várat, amely velem együtt lélegzik. Judit a sötétben érkezik; az ő makacssága ellen énekelek, tudva, hogy minden kulccsal, amit elvesz, közelebb jön a következő gyász. A dráma lassú nyílás, aztán lassú záródás.

A szólam mélyen és sietség nélkül fekszik, a basszbariton súlya a szavakat lenyomja a zenekar hatalmas orgonapontjába. Nincs hely díszítésnek — csak szín, fegyelem, és a magyar mássalhangzók pontos nyomása, ahol maga a nyelv hordozza a jelentés felét.

A hetedik ajtónál már nem gonosztevő vagyok, hanem ember, akit elviselhetetlenül megértettek. A hangnak ezt kell tartania — gyengéden és véglegesen egyszerre —, míg az utolsó asszony a többihez nem csatlakozik, és a fény ki nem alszik.