Jochanaan

Jochanaant jóval előbb halljuk, mint ahogy meglátnánk. Egy ciszterna mélyéről hirdet, testetlen intés, amely egy romlott udvar padlóján át emelkedik fel — a közönség előbb találkozik a hanggal, mint az emberrel. Mire a fénybe kapaszkodik, a szerep már megszületett: nem jellemként, hanem lelkiismeretként.

Rögzített pontként éneklem. Salome vágyakozva köröz körülötte; ő nem mozdul. Elutasítása nem kegyetlenség, hanem bizonyosság — az egyetlen megingathatatlan dolog egy operában, amely a vágyra épül. Strauss szinte diatonikusan írja meg, egyszerűen, belülről megvilágítva, miközben körülötte minden kromatikus és lázas. A kontraszt maga a szerep: a tisztaságnak tisztaságként kell szólnia, nem tiltakozásként.

A vokális feladat: vetület erőltetés nélkül. A zenekar hatalmas, és a kísértés az, hogy nekifeszüljünk. De Jochanaan nem kiált — átível. A vonalnak földöntúli nyugalommal kell a vihar fölött szállnia, súllyal, de feszültség nélkül, bizonyossággal, de hangerő nélkül. Elveszíti a fejét; a hangmagasságát soha.