Kajafás

Bella Máté és Almási-Tóth András visszafelé meséli el a szenvedéstörténetet: hét jelenet halad Jézus halálától az utolsó vacsoráig, három intermezzóval és barokk ihletésű ritornellekkel keretezve. Kajafás az ötödik jelenetet viszi, a főpap előtti kihallgatást — vagyis a közönség úgy érkezik ide, hogy a kivégzést már látta. Semmi nem kérdéses abból, amit eldönt. A dráma nem az, hogy mit választ, hanem az, hogyan jut el egy ember egy olyan döntésig, amelynek következményeit a nézőtér már ismeri.

Nem gonosztevőként éneklem. Kajafás maga az intézmény — az, aki végiggondolja, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért, és aki ezt el is hiszi. Ez sokkal félelmetesebb a rosszindulatnál, és ésszerűen kell szólnia: mértéktartóan, hivatalosan, szinte lelkipásztori nyugalommal. A kegyetlenség a higgadtságban van. Minden frázisnak egy tisztség súlyát kell hordoznia, nem indulatot — hogy a közönség előbb ismerjen rá az érvelésre, mint a bűnre.

Bella zenei nyelve posztminimalista és neobarokk, a hangszerelés pedig tudatosan letisztult: szólóhegedű és -cselló, vonószenekar, hárfa, zongora. Nincs zenekar, amely mögé el lehetne bújni, és nincs hangfal, amelyen fel lehetne ülni. Ez szövegmondást és vonalvezetést kíván: tökéletesen érthető magyar éneklést, hosszú íveket levegőre építve, nem nyomásra, és ritmikai pontosságot az ismétlődő mintákban, amelyek a legapróbb pontatlanságot is kimutatják. Körülötte a kórus folyamatosan változik — hol a nép, hol angyali kar, hol Jézus belső hangja —, és Kajafásnak mindhárommal szemben a rögzített, józan szólamnak kell maradnia.