Richard Nixon

A Nixon Kínában a legfurcsább kérdést teszi fel, amit bariton kaphat: mibe kerül eljátszani egy élő mítoszt, aki tudja, hogy figyelik? Adams és librettistája, Alice Goodman nem életrajznak építette a szerepet, hanem tanulmánynak arról, hogyan készül a történelem — Peter Sellars 1987-es houstoni rendezése úgy állította az elnököt a pekingi kifutóra, ahogy 1972-ben a kamerák tették, és a férfi már azzal a tudattal érkezik, hogy a világ hallgatja.

Első áriája, a „News has a kind of mystery", az egész szerep kicsinyített mása. Nixon addig ismétli a „news" szót, míg az veszít minden jelentéséből — politikus, aki a saját fontosságának visszhangját hallja. A nyilvános magabiztosságot és a magántermészetű szorongást egyetlen vonalként éneklem, soha nem kettőként: a Csou En-lajjal váltott kézfogás diadal és csapda ugyanabban a lélegzetben, és a hangnak mindkettőt tartania kell, anélkül hogy választana.

Adams minimalizmusa ennek a nyugtalanságnak az eszköze. A hurkolt figurák nem díszítések — hallhatóvá tett szorongás, ugyanaz a frázis körözve, míg a nyugalom meg nem reped. A kihívás a kitartás és a kitettség: ritmikai pontosság a zúgó zenekar ellenében, sima, emberi angol szövegmondás, egy ember, akinek tökéletes uralmat kell sugároznia, miközben a zene alatta nem hajlandó megnyugodni.