Scarpia báró

Róma rendőrfőnöke nem ordító fenevad. Arisztokrata, aki megtanulta: a legbiztosabb hatalom az, amelyik mosolyog. Scarpiát ízléses emberként éneklem — a félelem ínyenceként, aki a szomszéd szobában rendel el kínvallatást, és bor mellett beszél róla. A fenyegetésnek vendégszeretetként kell hangoznia, és ez a legnehezebb fegyelem.

A Te Deum a lényege. Ahogy a templom megtelik a körmenettel és a kórus dicséretre emeli a hangját, az ő gondolatai épp ellenkező irányba kúsznak — vágy és istenkáromlás emelkedik hangról hangra a liturgia fölé. „Va, Tosca!" — leheli, és áhítat meg ragadozás egyetlen akkorddá olvad. A szent zenének kell hordoznia a szentségtelen gondolatot, anélkül hogy az úriember felszíne valaha is megrepedne.

Aztán az alku: a teste Cavaradossi életéért, egy üzlet nyugalmával előadva. A szerep egyszerre kíván súlyt és szóbeli pontosságot — olyan vonalat, amely betölti a házat, és olyan mássalhangzót, amely vérezni tud. Tosca kése alatt hal meg, mondat közben, még mindig abban a hitben, hogy győzött.