Siskov

Siskov két felvonáson át szinte semmit sem mond. Aztán a szibériai tábor éjszakai kórtermében beszélni kezd, és az opera megáll, hogy hallgassa. A történetet Dosztojevszkij adta Janáčeknek; Janáček egy baritonnak adta tovább, és megtagadott tőle minden támaszt — nincs ária, nincs forma, csak egy ember, aki hangosan emlékezik, míg Cserevin rossz kérdésekkel szakítja félbe.

A történet Akulkáé. Filka Morozov azzal dicsekedett, hogy megbecstelenítette, a falu elhitte neki, Siskov pedig elvette a lányt, akit más nem vett volna el — majd érintetlenül találta, és rájött, hogy még mindig Filkát szereti. Hajnalban ölte meg egy erdőben. Úgy meséli el, ahogy az ilyesmit valóban mesélik: kitérőkkel, felborult sorrendben, gyöngéden a lényegtelen részleteknél. Mire a végére ér, a szomszéd ágyon meghal Luka, és Siskov meglátja az arcát — Filka. A vallomás mindvégig egy olyan embernek szólt, aki már nem hallhatta.

A feladat különös fajta állóképesség. Húsz perc janáčeki beszéddallam, minden frázis a beszélt cseh lejtésére szabva, halkan, szinte vibrato nélkül énekelve, míg a zenekar távolságot tart. Nem eljátszom a gyilkosságot. Hagyom, hogy az ember eljusson hozzá, és hogy a közönség egy pillanattal előbb vegye észre nála: soha nem volt senki, aki megbocsáthatott volna neki.